A NATO a posztmodern világban –Stratégiai koncepcióváltás Előadás a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata 2007. decemberi konferenciáján A NATO megalakításának alapvető indítéka a nyugat-európai és észak-amerikai államok részéről az az álláspont volt, hogy a Szovjetunióval, valamint a kiépülő szovjetizált blokkal, továbbá a mögöttük megélénkülő Nyugat-ellenes mozgalmakkal szemben az ENSZ (a világszervezet mint univerzális hatósugarú szervezet) Alapokmánya, továbbá a 2. világháborút lezáró nemzetközi rendezések tiszteletben tartására vonatkozó deklarációk nem biztosítják a demokratikus államok függetlenségét vagy nemzeti szuverenitását. A külső és belső agresszió fenyegetésétől való félelem preventív lépést váltott ki az érintett államokból (L. Brüsszeli Szerződés 1948, Észak-atlanti Szerződés 1949). A Washingtoni Szerződés 1949 áprilisában intézményesítette 12 ország partneri viszonyát, hívta életre a NATO-t, mint közös védelmi rendszert. A NATO-tagállamok a szerződésben egyéni jogaikat, s egyben az ENSZ Alapokmány alapelveinek megfelelő nemzetközi kötelezettségeiket rögzítették. Kinyilvánították kölcsönös érdekeltségüket és elkötelezettségüket a kollektív biztonság fenntartása és erősítése mellett (~ egyik tagállam sem vállalhatott olyan egyéb kötelezettségeket, amelyek ellentétesek a szerződéssel. A NATO a tagországok közvetlen védelmét és biztonságát célozta, eleinte az USA dominanciája alatt.
A NATO fennmaradt a kétpólusú világrend szegszűnése után is, holott a biztonsági környezetben változás következett be. 1991-ben a NATO állam- és kormányfőinek novemberi csúcsértekezlete körvonalazta a kollektív védelmi képesség fenntartásának stratégiai koncepcióját, amely egységes egészben kívánta összehangolni a biztonság politikai és katonai elemeit. Megvetette az együttműködés alapját a kelet-közép-európai – volt szovjetizált – országokkal mint új partnerekkel, intézményi szinten utat nyitott a NATO kibővítésének (NACC), elérve ezzel a Független Államok Közösségéhez tartozó volt szovjet szocialista köztársaságokkal való szorosabb intézményes és/vagy nem hivatalos kapcsolatok létrejöttét (1992. márc.-jún.). Ezzel egyidejűleg folyt a védelmi és katonai képesség fejlesztése az együttműködő felekkel és partnerekkel. A posztbipoláris korszakra való átmenet kezdete szakaszában kirobbant és intenzifikálódó válságok arra késztették a NATO-t, hogy különös figyelmet fordítsanak a válságkezelés és békefenntartás területére, hogy növeljék hatékonyságukat a konkrét válságok megszüntetését célzó operatív beavatkozásai alkalmával. (l. a volt Jugoszlávia területén és másutt is kibontakozott fegyveres konfliktualitásokat, helyi háborúkat!) A Szövetség átalakulása az emberiség, a nemzetközi társadalom jelenkori történetében lezajló korszakváltásának jellegéhez és tartalmához igazítottan ment/megy végbe. Ezt a "NATO kapunyitása" szindróma jelzi. Egyfelől: Nyilvánvalóvá lett, hogy a világviszonyokban a létező sokféleség és eltérő érdekeltségek alapján a fragmentáció – konkrét formában elszakadási folyamatok, államok összeomlása és új államok kialakulása – új hulláma indult meg. Másfelől: a szovjet-típusú alternatíva kudarca és lényegében véve felszámolódása homogénebb makroszerkezet kialakulását eredményezte a világban, főként a globalizálódó világgazdaságban és számos a megújuló biztonság-felfogás köréhez tartozó dimenzióban (ökoszisztéma, tudomány, népesség és egészségügyi folyamatok stb.). Sajátos jellegzetessége ennek az átalakulásnak, hogy az USA szuperhatalmi státusa ún. hyperhatalmi szintre jutott, azaz egyelőre a világ egypólusú hatalmi elrendeződésének központja – mondhatni – hegemón szereplőjévé vált (v.ö. Charles Gati 2007. decemberi interjújával). Egyszersmind változott és felértékelődött az euroatlantizmus, mint a posztbipoláris átmenetet domináló és ellenőrző erőcsoportosulás. Nyilvánvaló, hogy a mai világban más erőközpontok is jelen vannak, vagy "feljövő" ágban vannak. (L. a KNK és India dinamizálódását.)
A posztbipoláris korszakra való átmenet Az EU kibővítése és az intézményi átalakulás/mélyítés kiváltotta, hogy az USA és Európa viszonyában az elmélyített együttműködésre térjenek át, amint azt a szeptemberben tartott konferencián elemeztük az ún. transzatlanti komplementaritás gyakorlatát valósítsák meg. (Globalizáció és biztonság, Budapest, 2007. szept. konferencia-előadás.) Európa és az USA együttműködésének új tartalmat adott az a felismerés, hogy az EU világhatalmi aktorrá lépett/lép elő, s ekként lehetővé vált, hogy a szövetséges felek saját képességeiket nyújtva járuljanak hozzá a globális prioritások biztosításához, nem feladva önnön globális érdekeiket.
Nem kétséges, hogy a megreformált NATO oldalán számottevő erőként megjelentek a CSCE-ben résztvevő államok által életre hívott új biztonsági intézmények és mechanizmusok.
A 21. század elején ismét hangsúlyossá vált a háború –béke kérdése. A lehetséges koncepcionális megközelítések jól megvilágítják az euroatlanti együttműködés kettős tartalmát a demokratizálás–modernizáció és a korszerű biztonság vonatkozásában
Elméleti téren különféle irányultsággal kell számolnunk. Napjainkban az egyik uralkodó külpolitikai paradigmaként ismerjük, hogy az államoknak kell uralniuk a nemzetközi politikai eseményeket (neorealizmus). Egy másik, hogy az anarchia körülményei között decentralizált rendszerben az együttműködés felé kell elmozdulni és fent kell tartani a kooperatív modellt (neoliberális institutcionalizmus). Egy harmadik, hogy a fragmentáció és integráció dinamikája, a feszültséggócok/halmazok ellenére a változások appercipiálásának kell jobban érvényesülnie a nemzetközi politikában (konstruktivizmus). Az említett külpolitikai paradigmák egyidejű alkalmazása meglehetősen nehéz, jóllehet mindegyik valós tartalmat foglal magába. Az első (realizmus) a fizikai teljesítőképességet állítja előtérbe, a második (neoliberális) a nemzetközi rezsimek továbbfejlesztését és építésének szándékát hordozza, míg a harmadik a diskurzust, a döntéshozatali pontok feltárását veszi elsődlegesnek. Az EU-nak, az USA-nak, valamint az általuk kiépített intézményeknek és szervezeteknek ebben a polemikus és transznacionális, multikulturális közegben, a sokszor végletekig feszült konfliktusos helyzetekkel szembesülve kell fejleszteniük politikájukat, különös tekintettel arra is, hogy a nemzetállamok mind a szövetségen belül, mind e körön kívül, a globalizáció gyorsulása közben, sőt annak visszahatására, ha eltérő módon is, de valamennyien érték- és érdekmaximalizálásra törekednek. Ekként érzékelhető, hogy a mai posztmodern világban egy olyan szervezetnek, amely képes volt a korszak változásait leképezni és gyakorlatában alkalmazni a korszakváltás főbb biztonságpolitikai kihívásainak terhe alatt, önmagában sincs esélye a sikeres működésre. A multilateralizáció adhat nagyobb esélyt a felmerülő gondok megoldásához. A transzatlanti partneri együttműködés, mint erőközpont ugyan elengedhetetlen feltétel jelenik meg ebben a nemzetközi politikai törekvésben, de előbbre tekintve további szövetségesi módozatok, illetve hálózat kialakítása és fenntartása kívánatos (V.ö. Gorbacsov budapesti előadásával. A NATO–Oroszország Állandó Közös Tanácsa ugyan létezik, de ennél több kell az EU/Oroszország közötti kapcsolatban, egy "természetes nexus").
Budapest, 2007. december
Ajánlott irodalom:
Gregory Flynn – Henry Farrell, Piecing Together the Democratic Peace: The CSCE, Norms, and the „Construction" of Security in Post-Cold War Europe. In: International Organization, vol. 53, No. 3 (Summer, 1999), 505-535 Biztonságpolitikai kézikönyv (Szerk.: Deák P.) Budapest, Osiris, 2007 NATO Kézikönyv. Budapest–Brüsszel, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet–NATO Információs és Sajtóiroda, 2001 |