A hidegháború lezárulta gyökeres változást hozott Európa biztonsági helyzetében. Miközben a hagyományos biztonsági feladatok és kérdések fentmaradtak (az egyes államok biztonsága, az egyesülő Európát érő hatások, a transzatlanti partnerség ügye stb.), a biztonságot érő fenyegetések forrása már nem feltétlenül az államok közötti kapcsolatok milyensége, hanem az államokon belüli stabilitás/instabilitás, illetve konfliktusosság. Különös vonulatot képeznek a volt szovjetizált, rendszerváltó államokban lejátszódó események (a kapitalizáció, a demokrácia építése, az európai közösséghez való illeszkedés, a polgári, emberjogi értékek felfogása, a környezetérzékeny kultúra terjedése és/vagy hiánya stb.). Az európai transzformáció a posztbipoláris korszakra való átmenet egyik kulcskérdése. Az európaizáció a jövőbeli világrendre döntő hatással lévő folyamat, s ezért igen kényes pontja a világpolitikának, a világfejlődésnek. Elég, ha csak arra utalunk, hogy az új demokráciák államaiban előforduló instabil viszonyok, negatív fejlemények leronthatják az interetatikus kapcsolatokat, az államokon belüli konfliktusok könnyen átcsaphatnak az államok közötti területre. A demokratikus béke célkitűzésétől ekként eltávolodhatnak nemcsak az érintett államok, hanem a nem állami aktorok is (transznacionális vállalatok; egyének és különféle civil kezdeményezésű mozgalmak, paramilitáris szervezetek stb.).

Ma tehát egy vegyes elrendeződésű biztonsági környezetben zajlanak a változások, amelyben egyidejűleg jelen vannak a hagyományos szövetségesek, a nagyhatalmi architektúra, az állam- és közösségépítés, a kollektív biztonságépítés elemei, valamint az új államok születése, a nem állami aktorok fokozódó aktivitása.

A mai Európában – mondhatni “tágabb Európában” – feladatként jelenik meg, hogy kontinensünkön olyan kormányzati rendszereket hozzunk létre, olyan kormányzati rendszerek épüljenek ki, amelyek megfelelő, illetve elégséges legitimitással rendelkezve képesek a konfliktusok kezelésére, azok hatástalanítására és megoldására. Nyilvánvaló, hogy a hosszú távon elérhető célhoz a legcélszerűbb eszköz és módszer olyan demokratikus intézmények működtetése, amelyek a szubetatikus konfliktusok során hatékony eljárásra képesek és készek, továbbá kontinensünkön és azon túl is eredményesen szolgálják a pacifikációs feladatokat.

Az EU és a mai NATO konfliktustranszformáló küldetése nyilvánvaló (lásd a két intézmény támogató funkcióját a demokratikus intézmények kialakulásában, a gazdasági infrastruktúrák megújításában és kiterjesztésében; a modernizációs innovatív és fejlesztési programokban). Mindkét intézmény a “nyitás” révén azt a korparancsot követte, hogy befolyást szerezzenek a kelet-közép-európai, valamint a velük határos övezet államainak belső transzformációs folyamatában. Ezt az óhajt az EU “nizzai fordulójában” konkrét döntéssel a megvalósulás stádiumába emelték, megtörtént a keleti kibővítés, s egyben a schengeni határvonal keletre helyezésével közvetlenebb kapcsolatra nyílott lehetőség olyan államokkal és szubrégiókkal, mint Törökország, illetve a dél-kaukázusi térség, és a mediterrán világ. (1)

Ez a táguló Európa szükségszerűen változó biztonsági környezetben él és mint ilyen, új, változó biztonsági környezetet jelent mások számára az érintkezési viszonyok összes területén (a civilizációk, a két- és többoldalú gazdasági, tudományos, kulturális, katonai, individuális, kommunikációs kapcsolatok vonatkozásában).

Az EU és a NATO előtt álló történelmi kihívás abban áll, hogy a felmerülő válságokra, kockázatokra megfelelő és célszerű mechanizmusokat fejlesszen ki közösségi keretek közt. Különösen nagy jelentőségű három kollektív intézményi válasz a balkáni válsághalmazban, amely a maga drasztikus és elfogadhatatlan formájában provokálta az európai és a nemzetközi környezetet.

• Fórum teremtődött a balkáni válság hatékonyabb kezelésére az ún. Kontakt Csoport révén, amely a létező konzultációs keretek hatékonysága láttán elősegítette a nagyhatalmak közötti koordinációt. A Kontakt Csoport ezen túlmenően már azt tűzte ki célul, hogy a helyi instabilitások, konfliktusok a nagyhatalmak körében ismételt geostratégiai polarizációt indítsanak el, hogy ne a hagyományos biztonságfelfogás foglyaiként reagáljanak, de legalábbis ne az évszázadosan beidegzett szerepfelfogásban hozzák meg döntéseiket.

• A NATO megnövelt koordináló szerepe szintén fontos elemévé vált a biztonsági dimenziónak, minthogy ezzel elérhetővé vált a katonai erő használata, illetve az erővel való fenyegetés alkalmazásának szükségszerűsége mellett a foganatosított katonai intervenció koordinálása. Tény, hogy a katonai beavatkozás változatlanul ellentmondásos, mi több az interetatikus konfliktusokban önmagában nem is megfelelő válasz, mégis végső eszközként való alkalmazásakor – mint ez a balkáni háborúkban, illetve válságkezelésben többnyire igazolódik – a közvetítő és transzformációs mechanizmusok beiktatása a béketeremtésbe, a békefenntartásba, avagy az elhúzódó válságkezelés gyakorlatába nagyobb esélyt teremt.

• Jugoszlávia összeomlásakor az államok nem rendelkeztek különféle európai szintű kollektív eszközökkel, hogy azok által hatástalanítsák a szubetatikus konfliktust (nem katonai prevenció, bizalomépítés, konfliktusátalakító programok és támogatás). Új kurzust nyitott viszont az 1992-ben a CSCE-ben résztvevő államok által kialakított HCNM, High Commissioner on National Minorities (Nemzeti Kisebbségek Nagykövete) intézménye. Ugyanezt az új irányt szolgálta a “hosszútávú missziók” létesítése is. E két mechanizmus is lehetővé tette a beavatkozás intenzív formáit, de akként, hogy ne eredményezzék önműködően egy állam formális szankcionálását. Mandátumaik a közvetítésre, a megelőzésre, a válságkezelésre, a helyreállítás segítésére és az emberi jogi megfigyelésre is kiterjedt. 13 ilyen misszió jött létre, melyeket Bosznia-Hercegovinába, Horvátországba, Észtországba, Macedóniába, Grúziába, Koszovóba, Litvániába, Moldáviába, Szandzsákba, Szarajevóba, Tadzsikisztánba, Ukrajnába és Vajdaságba vezényeltek. Ezek voltak a leginkább veszélyes területek. A CSCE normatív keretet nyújtott a “konstruktív intervenció” kifejlesztésével, amelyen belül legitimálták a korábban létezett intervenciós mechanizmusokat. Ezt a lehetőséget az 1990 novemberében tető alá hozott Párizsi Charta teremtette meg. (Például az észt állam esetében a Nyugat és Oroszország ellenérdekeltsége a legkiélezettebb volt és a felek közel álltak a közvetlen konfrontálódáshoz.)

Amikor úgy foglalunk állást, hogy a biztonságról másképp kell gondolkodnunk, hogy a biztonságfelfogásunkat újra kell gondolnunk, akkor teljeskörűen kell eljárnunk a tudomány területén, a gyakorlatban és az oktatásban. Tekintve, hogy “többemeletes” problémával állunk szemben, célszerű több szinten vizsgálódnunk, majd ezek szinergikus hatását is áttekinteni.
Az előzőekben az európai dimenzió vázlatos elemzésével tettünk kísérletet a korszakváltás tartalmának magyarázatára. Érzékelhetővé vált, hogy a nemzetközi rendszer felől közelítve, annak univerzális attribútumai jegyében vált lehetővé a bekövetkezett regionális méretű balkáni háborúk kérdésének hatékonyabb kezelése, illetve a Nyugat és Oroszország, mint a vesztes szuperhatalom túlélő állama közvetlen összetűzésének elkerülése.

Alaposabb elemzésnek alávetve a jelenkori ún. “posztmodern” fejlődési szakaszt, láthatóvá válik, hogy Európa az USA vezető szerepgyakorlása nélkül nem érhette el ezeket a fentebb idézett pozíciókat és küldetéstudati szintet. Tény, hogy az USA biztosította “ernyő” teremtett lehetőséget erre a fejlődésre. Az viszont erősen vitatható, hogy az USA a globális biztonság fenntartásának meg tudna felelni a továbbiakban is Európa részvétele nélkül is. Sokkal inkább valószínű az, hogy a nyugati világ, az atlanti civilizáció és követői (szövetségesei) többszólamú együttest alkothatnak, amelyben egyidejűleg jelen vannak és működnek különféle vélekedések, irányultságok és érdekeltségek. A transzatlanti közegben egyik póluson sem mutatható ki valamiféle megcsontosodott, örök időre szóló nézetrendszer. Ma a neoliberálisok és neorealisták – az előbbi az egyén szabadságának, az utóbbi az állam különös szerepének igényével számol – Európában és az USA-ban egyidejűleg hatással vannak, jóllehet az USA, kiemelt szerepénél fogva, s főként a mai Bush-adminisztráció gyakorlatában az erő pártján áll. Persze nem árt figyelembe vennünk, hogy 2003-ban az amerikai közvélemény számottevő része (cc. 40%) kifejezésre juttatta, hogy nem támogatna olyan külpolitikát, amely az ENSZ megkerülésével oldaná meg a felmerülő biztonsági és humanitárius válságokat. De maga a Bush-adminisztráció is felismerte, hogy a transzatlanti kapcsolatok tétje nem valami gazdasági-befektetési együttműködés, miként a kezdeteknél sem az volt.  Mint ismeretes, a transzatlanti kapcsolat képezte az 1945 utáni világrend sarokpontját. Ma is az a kérdés, hogy a posztbipoláris korszak születőben lévő rendjében milyen helyet foglalhatnak el a transzatlantizmus szereplői. (Ezek köre a G7-eken tesztelhető.) Figyelembe véve, hogy az ENSZ-rendszer viszonylagosan jól szolgálta a világ békéjét, még ha az idők folyamán “amortizálódott” is, a rendszert fenntartó államok köréből megerősödve kikerülő államok – köztük az atlanti magállamok – hitük szerint joggal tűzik maguk elé azt a célt, hogy a jelenlegi drámai fejlődési és növekedési szakaszban is elláthassák ezt a világépítő és szervező feladatot.

Ez a célmeghatározás magában hordozza egy ún. transzatlanti komplementaritás, vagyis egyfajta EU és USA, valamint a NATO közötti munkamegosztáson alapuló vezetési rendszer megalkotását. A komplementáris transzatlanti szövetség mibenlétére a CSIS (Center for Strategic and International Studies) egyik állásfoglalása tett utalást, amikor azt rögzítette, hogy “Sem a NATO, sem az EU nem egy teljeskörű szolgáltatást nyújtó intézmény; egyik sem elegendő önmagában, mivel mindkettőre szükség van […] egy háború megnyeréséhez, egy háború lezárásához, valamint az utóhatások kezeléséhez […].” Ebből az is következik, hogy a transzatlanti kapcsolatok újragondolásának központi eleme: hogyan érhető el a két pólus – USA, Európa – együttmunkálkodása úgy, hogy a szövetséges felek saját erősségeiket és képességeiket nyújtva járuljanak hozzá globális prioritásaik biztosításához, nem feladva önnön globális érdekeiket. (2)

Sajátos helyzet alakult ki napjainkra az euroatlanti kapcsolatokban, amit jobbára csak a nemzetközi kapcsolatok kutatói ismertek fel. Európa, így az EU az általa képviselt nemzetközi polgárság modellje jegyében (a nemzetközi jog reprezentációjával) legitimálhatja az USA politikáját, amennyiben jóváhagyólag fogadja azt. Az USA az erő és a széleskörű képességek birtokában az Európával kialakított komplementáris – egymást kiegészítő – partnerségben, “baráti szövetségben” képes biztosítani az együttes célokat és meghiúsítani konkrét fenyegetéseket és cselekményeket, legalábbis teoretikusan.

Mindezek után vessük fel azt a kérdést, amit az általunk vizsgált posztbipoláris szakaszban Henry Kissinger (3) fogalmazott meg: ”Kell-e Amerikának külpolitika?” Kissinger arra az álláspontra helyezkedett, hogy egy önálló EU haderő nem bontja meg a transzatlanti kapcsolatokat, hanem egy ilyen erő (ESDP – European Security and Defence Policy) bevetése a NATO és az USA oldalán inkább fokozza az EU egyenlőbb partneri viszonyra irányuló törekvését. Tapasztalhatjuk, hogy a komplementaritáshoz ezen a területen a NATO adott késztetést (4).  A mai NATO ekként – a "kapunyitás" óta – olyan transzatlanti intézmény, amely biztosítani képes a komplementaritás elmélyítését mind interperszonális téren, mind az erő és törvény harmonizációjában, illetve hatékony eszközül szolgál az egymást kiegészítő, feladatmegosztásos gyakorlat kivitelezésében.(5)

A nyomatékosítás céljából érdemes áttekinteni a még nyitott problémakör főbb elemeit.

• Az USA rendkívüli képességeket tudhat magáénak gazdasági, katonai, hatalmi, külpolitikai vonatkozásban.
• Az USA-nak ebben a helyzetében is szövetségesekre van szüksége a világban.
• Előnyös lenne, ha növelni tudná a hasonló érdekű regionális partnerekkel való együttműködését (l. regionális szövetségesek globális hálózata).
• Európának növelnie kell képességét, hogy nagyobb szerepet vállaljon a "közös védelemben".
• A transzatlanti komplementaritásnak nincs alternatívája a nyugati értékrend és érdekeltségek stabilizációja, védelme tekintetében.
• Az államok egy része a status quo, így a jelenlegi világrend fenntartásában érdekelt (l. Japán, Ausztrália, India, ASEAN-államok).
• A transzatlanti kapcsolatok megszilárdítása kihívásként jelenik meg más, illetve ellenérdekeltségű államok és nem állami szereplők számára.
• A transzatlanti partnerség körében az USA–EU kapcsolat, valamint a NATO és az EBESZ dinamikája felértékelődik nemcsak az európai egyesítés, hanem az atlanti határokon kívül a globális biztonság vonatkozásában is. (6)

A biztonságkutatás új hozadéka, hogy bevezeti a biztonság újragondolásának kurzusát. Eszerint a megelőző századokon át követett biztonságfelfogás – az állambiztonság őrzése, akár háborúk útján is – több szempontból túlhaladottá vált. (Az említett válsághelyzetek különössége ugyanakkor az, hogy mind a Balkánon, mind a Baltikumban és másutt is új államok, etnikai alapon történő elkülönülésekre, szecessziós mozgalmakra került sor.)

A történeti, biztonságpolitikai elemzéseket ily módon szükségszerűen a globális folyamat ismeretében tudjuk hitelesebben elvégezni. Vegyük szemügyre elsőként a globalizációval kapcsolatos főbb téziseket. (A tanítás szemszögéből nézve, ezek ismerete és feldolgozása minden bizonnyal a “legtermékenyebb” módszer, minthogy a globalizáció nagyon vitatott terület.)

TÁBLÁZAT

A fenti táblázat az alábbi források kivonata:  World Investment Report, International Trade Statistics Yearbook, UN Statisctical Yearbook; Baldwin and Martin (1999:12); Tschoegl (1998); Vernon (1998:198); Miguel Centeno, Department of Sociology, Princeton University; Yearbook of International Organizations; Penn Library Databases


A globalizáció kézenfekvő leírása, hogy azt, mint a társadalmi földrajz “rekonfigurációját” mutatjuk be, melynek során a népek közötti transzplanetáris és szupraterritoriális kapcsolatok növekedése rögzíthető. Ez a folyamat évszázadokra visszavetítve is igazolható, de csak a 20. század derekától kezdve bontakozott ki, vált dinamikussá a legnagyobb kiterjedéssel és hatásfokkal.
A kauzalitás jegyében a globalizáció a földrajzi struktúra fejleményeként szorosan kapcsolódik a termelés, a kormányzás, az identitás és a tudás strukturáltságához, vagyis e dimenziókban zajló fejleményekhez.

A jelenkor intenzív, dinamikus globalizmusát a folytonosság jellemzi, vagyis ez a trend nem számol fel előzőleg létező olyan társadalmi struktúrákat, mint a territoriális földrajz, a tőkés termelés, állami kormányzás, nemzeti identitás és a racionális tudás. Viszont a folyamat-jelleggel egyidejűen jellegzetes változásokhoz vezet mindegyik említett terület attribútumaiban, hiszen a globalizáció ösztönzi a tőkefelhalmozás járulékos területeit és formáit, a kormányzás nem-állami szféráit, az identitás nem nemzeti formáit és a tudás nem racionális típusait.

A mai globalizációnak voltak és vannak pozitív következményei az emberi biztonság, a társadalmi egyenlőség és a demokrácia vonatkozásában, jóllehet ez a példátlan, már-már kritikus világméretű növekedés megnövekedett bizonytalansággal, súlyosbodó egyenlőtlenségekkel és demokráciadeficitekkel párosul.

A mai globalizáció a neoliberális világgazdasági rend alapján, neoliberális politikai kurzus révén ölt testet és válik egyre intenzívebbé. A meglódult globalizációval “egyidős” az a kritika, mely a folyamat “lehűtésére” irányul, azaz egyfajta ambíciózus reformizmusra és megfontolt transzformizmusra való átállásban látja a káros viszontagságok elkerülhetőségét. Természetesen egy új irányultság komoly kihívást jelent a politikacsinálók, illetve a kapitalizmus rendszerének kiemelten érdekelt, vagy érintett szereplői számára.

Végül lényeges tézis, hogy a pozitív és negatív jegyekről és hatásokról tudnunk kell: azok politikai választásokból származnak, ezáltal vitathatók és megváltoztathatóak bizonyos feltételek megléte vagy megteremtése kapcsán. A viták nem pusztán a definíció körül zajlanak, bár azok is tanulságosak. Tanúi vagyunk annak, hogy a polémia kiemelt ütközőzónája, hogy a globalizáció mennyire és hogyan változtatja meg a társadalmat, avagy nem. Ugyancsak vitás a biztonságra gyakorolt hatása, vagyis növeli-e vagy gyengíti, aláaknázza biztonságunkat, a társadalmi egyenlőséget és a demokráciát. Fentebb arra tettünk utalást, hogy élénk viták zajlanak a globalizációra adott válaszokról (l. a neoliberális trendet elutasító stratégiákat, valamint a trend védelmezőinek, újítóinak ellenállását).

Ahhoz, hogy a globalizáció és biztonság gondolatkörében tájékozottabbak legyünk, érdemes a gyakoribb nézetkülönbségeket, illetve koncepciókat felvázolnunk. (7)

Szembetűnő, hogy a globalizáció specifikusabb elemei, kvázi üzenetei nagyon különbözőek. (Ám a gyakori különbségek ellenére a definíciók különös módon átfedésben vannak, kapcsolódnak egymáshoz.) Vegyük sorra a legjellemzőbb felfogásokat:

• A globalizáció, mint internacionalizáció
A “globalizáció” ekként országok közötti, határokon átívelő kapcsolatokat, a nemzetközi csere és a kölcsönös függőségi viszonyok növekedését jelöli: Paul Hirst, Grahame Thompson nyomán: “az országok közötti tőkebefektetés és kereskedelem nagymérvű és növekvő áramlata” (1996)

• A globalizáció mint liberalizáció
E felfogás szerint a folyamat során eltávolítják az állam által életbe léptetett megkötéseket az országok közötti mozgást illetően, nyitott világgazdaság megteremtése céljából (tőkék és javak szabad áramlása, a piaci mechanizmusok primátusa stb.). Ez a leírás lényegében nemzetközi gazdasági integrációra korlátozza a folyamatot. (Sander, 1996)

• A globalizáció mint univerzalizáció
A szóhasználat megalkotói 1944-ben Dior Reiser és Blodwen Davies voltak, s ők az “univerzalizálni”, “kultúrák planetáris szintézisét” megalkotni összefüggésben tárgyalták, lényegében egy idillikus “globális humanizmusban” hittek. Ez a szkéma különféle tapasztalatok, tárgyak és szokások, rendszerek világméretű egységesülésének vízióját tartalmazta. (E koncepció megengedi, hogy nemcsak a termelés és fogyasztás világméretűvé válására kerül sor, hanem kereteiben megy végbe a dekolonizáció, amely nem pusztán a gyarmati rezsim negatívumainak felszámolását jelenti.)

• A globalizáció mint westernizáció
A westernizáció a modernizálás szinonímájaként kerül elő, melynek a jelenkorban az “amerikanizált” változata domináns. Ebben a megközelítésben merül fel a “dinamika”, melynek révén a modernitás társadalmi struktúrái (kapitalizmus, racionalizmus, indusztrializmus, bürokratizmus, individualizmus stb.) világméreteket öltenek, s egyben legyőzik az előző kultúrákat és a helyi önrendelkezést. Ennek értelmében minősítik különféle imperializmusoknak a globalizációt (CNN-imperializmus, McDonald’s imperializmus stb.). Többen úgy magyarázzák ezt a folyamatot, mint az évszázadokon át folytatott kolonizációt a harmadik világban. (Vö. Khor, 1995; Biel, 2000; Ling, 2000 és mások írásaival.)

• A globalizáció mint átstrukturált tér
Ez a legfrissebb koncepcionális kísérlet a globalizáció tartalmának megragadására. D. Held és A. McGrew felfogásában a globalizáció megtestesíti/megvalósítja a társadalmi viszonyok és tranzakciók térbeli szervezetében lejátszódó átalakulásokat. (Vö. még: Massey, 1994; Short, 2001; Rosenau, 2003. műveivel). Arra kell gondolnunk, hogy a helyhez kötöttség kényszere alól, mintegy kiszabadul az ember(iség). Ez az irányzat tehát a tér- és területfelettiséget emeli ki a jelenkori globalizáció lényegeként.

Folytatható lenne e fogalmi magyarázat, de fontosabb ennél, hogy legalább röviden jellemezzük azt is, hogy a globalizáció jelenlegi irányait érő kritikák mit tartanak perdöntőnek. A civil társadalom szereplői körében elterjedt és aktivisták által támogatott nézet, hogy a világunkat globális korporációk irányítják (l. Barnet és Cavonagh 1994; Brecher és Castello, 1994; Korten, 1995; Berger és tsai, 1998-99; Barlow és Clarke, 2001 vonatkozó írásait).

Ezzel nézetazonos identifikációkat jelent, amikor az ún. globális (univerzális) hatósugarú nemzetközi ügynökségeket (global governance agencies) támadják a globalizáció negatív hatásaiért. Gyakori, hogy a globális szervezeteket úgy minősítik, hogy azok kisajátítják a hatalmat, az államokat és önkormányzatokat maguk alá rendelik. (L. Barker és Mander, George és Sabelli, 1994; Burbach és Dancher, 2000. publikációit).

A civil szféra más szereplői (pl. vallási, nacionalista körök) a globalizmust tartják a legveszélyesebbnek főként a tradícionális kultúrák fenntartása és revitalizációja tekintetében. Látható, hogy ez az álláspont már szinte egybeesik a tettekben megnyilvánuló terrorizmussal, annak nemzetközi változataival. Ekként a globalizmus vizsgálata során elértük a változó tartalmú biztonság problémáját.

A jelenlegi képletben a globalisták a jelenkori történelem legnagyobb fontosságú trendjének áldoznak, felidézve az írás, az emberi beszéd kifejlődésének történelmi jelentőségét. Az ultra-szkeptikusok viszont teljességgel tagadják a globalizáció létezését, s csak mint zsargont, porhintést, retorikát és mítoszt hajlandók említeni, amellyel konkrét érdekcsoportosulások rejtik el szándékaikat és politikájukat. (Zysman, 1996; Hirst és Thompson 1999; Helliwell, 2000 és mások.) Nekünk azonban óvatosnak kell lennünk, mivel a szkeptikusok nagyon is elkötelezettek egy-egy saját állam, illetve hazai érdekeltségi kör működésében. Megint mások akadémikus vitát folytatnak, amelyben újra és újra felvetnek az állam, az uralmi forma, az elidegenedés, az akkulturáció, és más akár absztrakt, elméleti kérdéseket. A szociológiai, gazdasági, politikai és antropológiai irodalom is növekvő figyelemmel kíséri a globalizációt. Fentebb soroltuk e fogalom különféle konnotációit. Végül érdemes felfigyelnünk arra, hogy a vizsgálatok döntő része néhány kulcskérdés elméleti és empirikus megközelítését tűzte ki célul.

• Ténylegesen van-e globalizáció és mi az?
• A globalitás különbözik-e a modernitástól?
• A globalizáció konvergenciát hoz-e létre?
• Aláaknázza-e a nemzetállam autoritását?
• Kifejlődőben van-e egy globális kultúra? (8)

Ezek a kérdések akár az elmondottak összegzését is jelenthetnék. Mindenesetre a globalizáció és biztonság problematika összetettségére és nyitottságára utalnak. Végül a magunk részéről az alábbi meghatározást részesítjük előnyben a számtalan megközelítés közül: a globalizáció olyan történelmi folyamat, amely nagyobb interdependenciához és kölcsönös reflexivitáshoz, tudatossághoz vezet a nemzetközi társadalom aktorai és különféle entitásai között. Úgy tűnik, valami elkerülhetetlen és irreverzibilis dolog. Hajlunk arra, hogy intenzív transzformációként fogadjuk el.


(Konferencia-előadás a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata és a Honvédelmi Minisztérium Kommunikációs és Toborzó Főosztálya által rendezett országos konferencián, 2007. szeptember 29.)